Apokaliptikus kommunizmus - Bemutatjuk: A fehér király

feher kiralyA fehér király én-elbeszélések laza füzére, regény-jellegét az egymástól epizodikusan független történeteknek, a klasszikus modernség short-story noveljeinek keretbe foglalása adja. A rendszer ellen lázadó apa Duna-csatornába hurcolása, majd agymosott zombiként való visszaszállítása egyesíti különös fejlődésregénnyé a novellákat.
Már a fejezetek száma is szimbolikus: a tizennyolc, mely életkorként a felnőttlét hivatalos küszöbe a tizenegy éves narrátor, Dzsátá egyévnyi életszeletének allegóriája. A látásmódjában beálló változás a gyermeki naivitásból a koravén realizmusba vezető kényszerű átmenet. Okozója a Caucescu-rezsimben megélt apanélküli szenvedéstörténet, az ököl udvariassága és a terror barátságossága, ami a közép-kelet-európai totalitárius államok sajátsága. A kommunista diktatúrák általánosan apokaliptikus, véren és kegyetlenségen alapuló ereje teszi nagy hatósugarúvá Dragomán György alapvetően erdélyi kiindulópontú regényét. A vasfüggönyön inneniek közös kulturális emlékezete ma is élővé avatja a nyolcvanas évek Romániáját: egy olyan világot, ahol az edző mindenféle következmény nélkül agyonverheti kis tanítványát, ha az nem akar a radioaktív füvön játszani; ahol a céllövőversenyben akkor is a pártaktivisták gyerekei győznek, ha ők érték el a legrosszabb eredményt; ahol a fiúk bármikor felgyújthatják a búzamezőket, miközben világvégéset játszanak. Igazi Abszurdisztán ez, Dzsátá azonban – Kertész Köves Gyurkájának utódjaként – őszinteséggel és iróniával mégis képes felülemelkedni a hatalom elnyomási kísérletein. Szenvtelen nyelvhasználata és víziószerű, filmes leírásai magabiztos kívülállást jeleznek. Elfogulatlansága a gyereklét viszonylagos felelősség nélküliségéből, tapasztalatlanságából ered, egy olyan perspektívából, ami eleven kameraként mindent felvételez, de semmit sem kommentál, s éppen ettől válik hátborzongatóan valósághűvé. Dzsátá – ha nem is tudatosan – az ellenállás megtestesítője: nyilvánvaló ártatlansága csak még feltűnőbbé teszi a hatalom gyakorlóinak értelmetlen brutalitását.
A könyv egy lehetséges olvasata szerint antropológiai tanulmány az emberi erőszak természetéről, parabolisztikus, in medias res kezdésű és formális zárlatú történetekkel. A másik értelmezés szerint viszont jóval több ennél: egy önkényesen szétválasztott család újraegyesülésért vívott, bizonytalan kimenetelű harca. Ebben a legnagyobb szerep az anyának jut, nem meglepő hát, hogy az ajánló is neki szól. A másik jelentős szereplő az apa, aki közvetlenül csak a regény elején és végén jelenik meg, az utána való, reménytelennek tűnő vágyakozás és a visszatérésébe vetett hit azonban minden fejezetet átsző. Az ő alakja íródik bele a címbe a fehér király képében. Dzsátá a figurát a nagykövet lakásából, a Kempelen-féle sakkautomata diabolikus táblájáról zsákmányolja: „…tudtam, hogy senki se fog legyőzni a háborús játékban, mert ehhez a vezérhez képest még a legszebben festett ólomkatona is csak picsafüst.” Kellett tehát egy védelmező talizmán, aminek megszerzési módjával az agresszió ellen tesz, felrúgva annak összes szabályát, hogy a kívülállás energiájával lázadjon a családját tönkretevők ellen. Dzsátá ily módon megteremti antiutópikus, negatív magánmitológiáját, minden fejezetet másik istenségnek szentelve. Szüksége is van a mítoszokra: egy személyi kultuszra, durvasággal létrehozott hősökre épülő társadalmat csak egy hozzá hasonló, ám jószándékú, humánus istenekkel teli képzelet győzhet le. A kommunista nagyapa botrányba fulladó temetése és a roncsként visszahozott apa a regény utolsó fejezetében egy - ha nem is szép, de - jobb új világ ígéretét nyújtja, még akkor is, ha azt csupán meneküléssel, a haza elhagyásával lehet elérni.

(Symposion) - T. T.

A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek nekünk, hogy a lehető legjobb szolgáltatást nyújthassuk.

EU Cookie Directive Module Information