Szomorú vasárnap, szomorú születésnap

03.04.17, Danas1999. április 3-án születtem. Azon a napon, amikor lebombázták az újvidéki Szabadság-hidat. Apukámnak még a kórházig sem volt egyszerű eljutnia a bombariadók kellős közepén. Szopizni az óvóhelyen tanultam, esténként sötétben fürdettek az áramkimaradások miatt. Igyekeztem jól viselkedni, nem vonyítottam, csöndben szemléltem a tévé, az olajfinomító bombázását, nagyanyám aggodalmát, hogy kifagy a mélyhűtő. Csoda, hogy anyukámnak ilyen körülmények között nem apadt el a teje, hogy mindig türelmesen énekelgetett, mesélt nekem egy szebb világról.
 
Nagyapám vigyázott rám 2000. október 5-én, mert anyuék ünnepelni mentek. A főtéren örültek a Buldózer-forradalomnak. Boldogok voltak, hogy lemondott Milošević, hogy az ellenzéki átvette a hatalmat. Anyukám és apukám is értelmiségi emberek, egyetemi végzettségűek. Gondolták, hogy majd jobb lesz, hogy nem 70 német márka lesz a fizetésük.
 
El is kezdődött valami. Lett szabad sajtó, demokrácia...
 
Nem sokáig tartott. Megszületett az öcsém is közben, apukám alig láttuk, két munkahelyen is dolgozott, anyu igyekezett spórolni, mindenről lemondtak, csak hogy nekünk meglegyen mindenünk. Nem voltunk követelőzőek, vigyáztunk a dolgainkra, szorgalmasan tanultunk, nem volt ránk panasz.
 
Ahogy agyilag is okosodtunk, egyre jobban beleláttunk a körülöttünk zajló eseményekbe. A fizetéslevonásokba, az áremelkedésekbe, az egyre nehezebb megélhetésbe. Szüleinket még kevesebbet láttuk. Anyu a munkaideje után hetente többször Magyarország felé vette az irányt, hozta a vajkrémet, a kutyakaját, a Milka csokit, a mama pedig a piacon árulta ezeket. Apu egyre gondterheltebb lett, egyre kiábrándultabb. Többször hallottam őket beszélgetni arról, hogy hogyan tudják majd előteremteni a pénzt az új tornacipőkre, az új nadrágokra, a buszjegyekre, a tankönyvekre. Szégyellték magukat, hogy két értelmes ember nem tud eltartani két értelmes gyereket a saját fizetéséből. Hiába segítettek a nagyszülők, ahol tudtak, a szégyenérzet megmaradt.
 
A választás napján tizenhét éves és háromszázhatvannégy napos vagyok. És csalódott. Anyukám Ausztriában van, egy idős, magatehetetlen nénire vigyáz. Magyarul: szart pucol, hogy nekünk megkeresse az egyetemre valót. Skype, messenger, viber anyukám van. Apukám is Ausztriában van, egy gyárban cipeli a dobozokat. Skype, messenger, viber apukám van. Ránk a mama főz, mos, takarít. Ő sem így képzelte nyugdíjas éveit. Mi itthon maradtunk, itthon fejezzük a sulit. Itt vannak a barátaink, itt a szobánk, itt a szerelmünk.

A szüleim most Ausztriából mesélnek egy szebb világról. Egy olyan világról, ahol majd együtt leszünk, ahol majd minden jó lesz. A 18. szülinapom nem ezzel az államelnökkel képzeltem el. Nem ezekkel a politikusokkal, akik a születésem idején is politizáltak. Úgy néz ki, rossz időben születtem, rossz helyre.

Kép: Corax - Danas

Egri Emma - egriemma.blogspot.rs

.
 

A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek nekünk, hogy a lehető legjobb szolgáltatást nyújthassuk.

EU Cookie Directive Module Information