Szerbia képviselőháza 2006. április 17-én elfogadta az első,[1] majd 2011. december 5-én a jelenleg is hatályos rehabilitálási törvényt,[2] vagyis 62, illetve 67 évvel az 1944-es események után hozta meg a szerb képviselőház.

A törvény „azon személyek rehabilitálását és rehabilitálásuk jogi következményeit szabályozza, akiket politikai, vallási, nemzeti vagy ideológiai okokból életüktől, szabadságuktól vagy más jogaiktól a törvény hatályba lépésének napjáig megfosztottak” (1/1 szakasz).

A rehabilitálási kérelmek benyújtása az illetékes bíróságoknak 2016. december 15-ével lezárult.

            Eddig még – ismereteim szerint – nincsenek összegezve az adatok, hogy a vajdasági magyarok közül hányan indítottak rehabilitálási eljárást a bíróságok előtt, milyen számban fejeződtek be ezek sikeresen, illetve mennyi van még folyamatban, sem arra vonatkozóan, hogy közülük hányan követelték vissza az elkobzott vagyont.

            Az újvidéki Felsőbíróságon „2011 novemberétől 2016 júniusának végéig 1389 per folyt a háborús bűnökkel vádoltak rehabilitálásával és az elvett vagyon visszaszármaztatásával kapcsolatban, ezek közül 1059 a konfiskált vagyonra vonatkozott. A perek etnikai vonatkozásával kapcsolatos adatok nem hozzáférhetők. Ez a viszonyulás érthető, de nem védelmezi a felet a megalázó gorombaságoktól. ’Tudod te, hogy a nagyapád mit követett el!’ – így fogadták az unokát, aki a nagyapja rehabilitálását akarta kérelmezni. És elállt ettől.”[3]

A rehabilitálási eljárások sok esetben akadállyal nehezítve haladnak, ami miatt sokan nem is vállalták az elindításukat.

Az ügyészségek általában a rehabilitálást ellenző véleményükkel és a kedvező végzések elleni (nem ritkán többszöri) fellebbezésekkel akadályozzák az eljárást.

A bíróságok sem mindig alkalmazzák következetesen a jogszabályokat. Emellett a legtöbb esetben a bíróságok az ártatlanság bizonyítását is a kérelmezőkre hárítják. Bizonyítékot kell beszerezni például arra vonatkozóan, hogy a kérelmező megjárta-e a járeki (gyűjtő)tábort, még akkor is, ha csecsemő korában hurcolták el oda, és nem is mindenki őrizte meg a szabadulásakor kiadott iratot, hogy abba a helységbe vissza nem mehet, ahonnan elhurcolták. Megtörtént az is, hogy azonos tényállások alapján eltérő végzéseket hoztak.

 

 

Tizenhatezer folyóméternyi azoknak az iratoknak a hosszúsága, melyekben  

vélhetően vannak hasznos adatok (Ótos András felvétele)[4]

 

A Köztársasági Polgári Jogvédő/Ombudsman a 2016. március 15-én a Köztársasági Képviselőháznak benyújtott jelentésében megállapította, hogy „a polgároknak a rehabilitációs kárpótlásra való joga és védelme továbbra is nehézkesen valósul meg, mivel nem létezik aktus, amely meghatározná a Rehabilitációs Kárpótlási Bizottság összetételét, és amely közelebbről rendezné annak munkáját”. [5]

A rehabilitálási törvény alkalmazása, mint az ombudsman jelentéséből is látszik – az eljárások hosszadalmasságát nem is említve –, más akadályokba is ütközik, mint például a „kiemelt nyugdíjra/szolgálati időre” (22. szakasz) és a „külön pótlékra” (23. szakasz)[6] való jogosultság elismer(tet)ése.

 

 

Akinek a rehabilitálási eljárása folyamatban van, hivatkoznia kellene ezekre az adatokra, akit pedig elutasítottak, de az áldozat adatai ezekben a könyvekben megtalálhatók, az felülvizsgálatot kérhet.

 

.